Legszívesebben

letépném magamról az életem

mint egy túl szűk

szakadozó-repedező

ruhát.

Harminchárom éves lettem.

Üres a szívem.

Újrakezdtem.

Most tudlak utálni...

mindenféle leveleket

küldözgetek

mindenféle embereknek

mindenféle dolgokról,

aztán meg várom, 

hogy válaszoljanak.

hátha úgy valakinek érzem magamat.

hátha úgy történik valami.

Két hónapja rendszeres program

esténként a sírás.

Ma legalább nem kell hozzá

ürügyet sem keresnem.

És estig várni sem.

Mióta vége, 

hetente megnézek

három filmet

ötször eljárok edzeni

és sírok legalább hétszer.

De néha többször is.

Ennek már tizenegy hete.

Tizenegyszer három film,

ötször tizenegy edzés,

és ismeretlen számú elsiratott emlék.

Meddig tart még?

Vagyok.

Vagy csak vágyok, 

Egyszerre

mindenre.

Örökre.

Este két költővel ültem az asztalnál.

Mindkettőnek egy kicsiny

dudor volt a homlokán.

Talán abban van a költészet.

Nekem is volt egy dudor a homlokomon.

Mikor születtem, levágták.

Abban vajon mi volt?

Az egyikből túl sok

a másikból nem elég

mégsem ad ki sosem

egy egészet.

Arra figyelek
amit mondasz
de arra hallgatok
amit csinálsz.
Arra fordulok
amerre mennem kell
és elindulok.

Milért ilyen nagyon nehéz

írni tudni látni

mit akarok

mit érzek

miért

nehéz

Az arcomba vágta a fészbuk azt a fényképet. Nem kértem, nem akartam, nem volt szörcs, se lájk, se megoszt. Semmi. Egyszer csak ott volt. Kedves, mosolygós, ölelkezős. Olyan meghitt. 

Utána sokáig álltam a tükör előtt. Néztem bele az arcomba, és arra gondoltam, ugyan miazistent képzelek magamról. 

Az én világom szavakból volt felépítve

Arról akartam írni, hogy törik meg szív meg ilyenek,

de aztán rájöttem, hogy hülyeség, és inkább befeküdtem a fürdőkádba és olvastam. Kihűlt a víz, úgyhogy újra meleget engedtem hozzá, és tovább olvastam. 

Aztán elfogyott a könyv, és lemerültem, mert úgy nem hallani semmit. De aztán furcsa mód, talán a vízvezetékeken keresztül, meghallottam a szomszéd beszélgetésének foszlányait.

Időközben megint kihűlt a víz, de rájöttem, hogy valójában én hűltem ki, úgyhogy akár ki is szállhatok. Fáztam, míg szárazra töröltem magam, aztán újra meg kellett törölnöm az arcomat. 

Aztán rájöttem, hogy nem kell várni, nem kell gondolni semmit sem, ez is csak egy nap, amit végig kell csinálni valahogy. 

hányféleképp
lehet el nem mondani
hányféle okból
hányféle dolgot

Miért nem?
Miért nem mondtam soha,
hogy nem, nem jó ez így,
én ezt nem akarom?
Most már tudom.
Attól féltem, hogy nem szeretsz.
És most nem a szeretés nem meglétére gondolok,
hanem a konkrét nem szeretésre.
Arra, hogy ha elveszünk mindent,
azt a kurvasok közös dolgot,
mindent, amit együtt végigcsináltunk,
nem marad más, csak egy ember - te,
aki alapjában véve nem kedveli túlságosan a másikat - engem.

Így működik:
te akarsz helyettem is,
és mivel ez mindig így volt,
nem csodálkozom, hogy
most nem tudsz mit kezdeni azzal,
ha én is akarni szeretnék.

Hogy miért félek annyira?
Mert valahol mélyen azt érzem,
már régóta
hogy nem szeretsz
már régóta
és én csak áltatom magam.

Ma is pontosan emlékszem.
Voltak azok a béna, furcsa, szomorú dalok,
amiket a táborokban énekeltek akkoriban a gitár mellett:
egyszer csak az én életem is egy ilyen
béna, furcsa, szomorú dallá változott.

Kibontottam a levelet. Hosszú volt,
és egészen a végéig jutottam, mikor...
“nem is tudom, hogy mondjam el neked
a parkban voltunk
ő hátrament pisilni
és már csak az üvegcsörömpölést hallottuk...”

Te vágtál, de én sikoltottam fel.
Már ha vágtál egyáltalán,
de ennek nincs túl sok jelentősége,
mert ugyanúgy fájt. Sokáig. Jó sokáig.
Jó sokáig nem bírtam abbahagyni a sikoltozást.

Én voltam, én tettem.
A te kezedben volt az üvegcserép,
a te húsod volt és a te véred,
mégis nekem fájt.
Hogy kavarodhattak ennyire össze a dolgok?

Ilyen ez?
Döntesz valaki mellett,
és hiába mennél tovább,
már nem lehet,
mert a TE és az Ő már nem létezik külön,
a TE-ben nyomot hagyott az Ő,
és az Ő-ben pedig nyomot hagyott a TE,
TE döntesz.
Ő cselekszik.
Neked fáj.

Továbbmegyünk mindketten.
Telnek az évek.
És bennem
- aki ebben a konkrét történetben
a TE vagyok -
még mindig ott fészkelődik
egy kis darab Ő
- ami a konkrét példánál maradva
TE vagy -,
egy idegen,
valami nem odavaló,
és még mindig sikoltozik.

Szóval van ez az el nem csókolt csók.
Pontosabban nincs, és mégis, éppen ezért
jobban van, mint bármi más jelen pillanatban körülöttem.
Legalábbis ezt kell feltételeznem,
mert nem igazán sikerül másra gondolnom.
Rád.
Hogy miért van ez?
Talán épp a csók el nem csókoltsága az oka.
Vagy az illatod, ami bevésődött az agyamba,
és bizonyos időközönként, teljesen váratlanul elborítja,
ami elég felkészületlenül ér,
és csavarja az orromat,
és nedvességet facsar a szemem belső sarkába,
csak úgy
minden előzetes figyelmeztetés nélkül.
Nem írok neked,
nem kereslek meg,
nem mondom el, hogy rád gondolok,
mert amúgy is azon igyekszem,
hogy meggyőzően ne gondoljak rád.
Meg nem történt dolgokból van köztünk ez a valami,
és ezek a nemek,
a lehetőségek valahogy most valóságosabbnak tűnnek,
mint a papírköteg a könyököm alatt,
a pohár víz mellettem,
vagy az enyhe esős virágillat, amit olykor-olykor behoz a szél.
A meg nem történt dolgok
valahogy összegyúrták a lelkemet a tiéddel,
és egyelőre nem tudom,
hogy csak te vitted el az enyém egy részét magaddal,
és ezért érzem magam ilyen furcsán,
vagy közben a tiéd egy része is nálam van.
Tele van a fejem veled.
Tele van a fejem
ezekkel a  testet öltő szellemekkel.
Minél inkább nem léteznek,
annál nehezebb szabadulni tőlük.

Lehet, hogy egyszer meggondolatlanul megátkoztam saját magamat.

Néhány évvel ezelőtt történt. Ő, akibe szerelmes voltam, épp úgy gondolta, pillanatnyilag nem alkalmas rá, hogy velem legyen. Azt mondta, szeret, és én vagyok neki az Igazi, de mégsem képes arra, hogy folytassa. Még azt is hozzátette, hogy nem kérheti, hogy várjak rá, hiszen fogalma sincs, meddig fog tartani.

Én akkor nem sokat gondolkoztam. Nem számít, mert én őt szeretem, és nem is fogok mást, mondtam.

Végül mégis együtt lettünk, és rossz volt, nagyon rossz. Már nem szerettem őt. De mást sem szerettem sokáig, úgy, szerelmesen, ahogy őt.

Lehet, hogy akkor megátkoztam magam? Lehet ekkora ereje a kimondott szavaknak?

Az embereknek egészen mást jelentenek a szavak.

Vannak, akiknél csak egy adott pillanatban jelentik a valóságot, és a pillanat elmúltával elmúlik a valóságosság is.

Mások kedvükre formálják, csavarják a valóságot a szavakkal.

És vannak, akiknek a szavak fontosak, akár a valóságnál is fontosabbak. Akik ha kimondanak valamit,  tudják, hogy eztán felelősséget is fognak vállalni érte. Hogy annak már úgy kell lennie. Még akkor is, ha idővel megváltoznak a körülmények.

Vajon hogyan oldozhatom fel magam a saját átkom alól?

Lehet, hogy nincs más megoldás: fognom kell azt a gyűrűt, amit akkor tőle kaptam, visszavinni a vulkánhoz, ahol odaadta, és beledobni, egészen a föld gyomrába, hogy elveszítse fölöttem a hatalmát?