Ma is pontosan emlékszem.
Voltak azok a béna, furcsa, szomorú dalok,
amiket a táborokban énekeltek akkoriban a gitár mellett:
egyszer csak az én életem is egy ilyen
béna, furcsa, szomorú dallá változott.

Kibontottam a levelet. Hosszú volt,
és egészen a végéig jutottam, mikor...
“nem is tudom, hogy mondjam el neked
a parkban voltunk
ő hátrament pisilni
és már csak az üvegcsörömpölést hallottuk...”

Te vágtál, de én sikoltottam fel.
Már ha vágtál egyáltalán,
de ennek nincs túl sok jelentősége,
mert ugyanúgy fájt. Sokáig. Jó sokáig.
Jó sokáig nem bírtam abbahagyni a sikoltozást.

Én voltam, én tettem.
A te kezedben volt az üvegcserép,
a te húsod volt és a te véred,
mégis nekem fájt.
Hogy kavarodhattak ennyire össze a dolgok?

Ilyen ez?
Döntesz valaki mellett,
és hiába mennél tovább,
már nem lehet,
mert a TE és az Ő már nem létezik külön,
a TE-ben nyomot hagyott az Ő,
és az Ő-ben pedig nyomot hagyott a TE,
TE döntesz.
Ő cselekszik.
Neked fáj.

Továbbmegyünk mindketten.
Telnek az évek.
És bennem
- aki ebben a konkrét történetben
a TE vagyok -
még mindig ott fészkelődik
egy kis darab Ő
- ami a konkrét példánál maradva
TE vagy -,
egy idegen,
valami nem odavaló,
és még mindig sikoltozik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.